Rémes azt látnod, ahogy a szeretteid vitatkoznak.
Fáj a szíved, mert Neked mindketten nagyon fontosak – és most mégis háború dúl köztük.
Te csak békét szeretnél, mert már nem bírod tovább.
Beállsz kettejük közé.
Mintha csak két acsarkodó kutyát akarnál szétválasztani.
Hol az egyikre figyelsz, hol a másikra.
Igyekszel mindkét álláspontot megérteni.
A béke kedvéért, és mert mindkét féllel jóban szeretnél maradni, mindkettejüknek igazat adsz és véded őket:
„De hát értsd meg őt, hiszen … (depressziós, alacsony az önértékelése, csak jót akar, stb.)”
Aztán tehetetlenségedben dühös leszel rájuk – amit továbbra sem mutatsz, hiszen Te a békét vagy hivatott képviselni. A haragod mégis érezhető, amikor ítélkezel:
„Lehettél volna türelmesebb…”
„Ne legyél olyan kemény…”
„Ezt meg ezt nem így kellett volna intézned.”
Már Te is benne vagy nyakig.
A kutyák már nem csak egymást harapják. Téged is. Mert hadonászol közöttük.
Az is lehet, hogy mostanra lecsillapodtak volna…
Bánod az egészet, ki akarsz szállni.
Verekedő kutyákat autoriter módszerekkel lehet szétválasztani.
Emberek közé is van, hogy rendőrt kell hívni.
Ha Te nem vagy ebben a pozícióban, akkor dönthetsz másként is.
Bedobhatod az ütőkártyát, amivel minden felelősséget elhárítasz magadról:
„Én csak jót akartam, és most engem bántanak. Igazságtalanok!”
Csak tudod, ha beállsz a harcoló kutyák közé, akkor vállalnod kell, hogy Te is megsebesülhetsz!
Vagy dönthetsz úgy, hogy bár nem jó nézni, ahogy a szeretteid veszekednek, mégis felnőtteknek tekinted őket (nem csonton összeveszett kutyáknak). Szabad és autonóm emberekként nézel rájuk, akik a Te közbenjárásod nélkül is rendezni tudják vitás ügyeiket. Elhiszed, hogy tudják, mit csinálnak. Bízol bennük annyira, hogy rájuk hagyod a saját helyzetük elrendezését.