Mint minden reggel, tegnap is kimentem a pajtához megetetni a szomszédban lakó cicákat. Az öt felnőtt cica mellett három kis szőrpamacs ült a téglakerítésen. Nagy szürke szemeikkel félve néztek rám. Ma hozta őket elő rejtekhelyükről először a mamájuk. Amikor feléjük nyúltam, hogy megsimogassam őket, nagyra tátott szájjal fújtak rám. Egész nap ott voltak, a pajta körüli kerítés biztonságában. Sokszor kimentem hozzájuk, hogy kézbe vegyem és megsimogassam az apró szőrgombócokat.
Ma reggel sietve keltem ki az ágyból, hogy friss vizet és ennivalót vigyek nekik. A cicamama éhesen jött oda hozzám. Megreggelizett. De a kiscicák sehol nem voltak. Aggódva néztem körül, és füleltem, hátha hallom kétségbeesett nyávogásukat. Hosszú idő eltelt, mire a fűben megláttam egyikőjüket. Élettelenül feküdt. Koponyája összezúzva. Mielőtt eltemettem, megvizsgáltam. Sehol egy harapásnyom, nem egy ragadozó vette el az életét. Óriási ütés végzett vele. Egy emberi kéz.
A kegyetlenség felfoghatatlan. Megmagyarázhatatlan. Megérthetetlen. Nem lehet lelkileg feldolgozni. Valahogy mégis meg kell tanulnunk kezelni az emberi gonoszságot.
Az anyatermészet életet ad, ugyanakkor iszonyatos kegyetlenségekre is képes saját teremtményeivel szemben. Baba Jaga, az erdei boszorkány pontosan ismeri a természetnek ezt az aspektusát. Kerítése emberi csontokból van, lámpásai koponyák szemgödréből világítanak, és három levágott kéz a szolgálója. Világszép Vaszilisszát óvatosságra inti, amikor a lány kíváncsiskodni szeretne: „Kérdezz, csak ne feledd, hogy nem minden kérdés bölcs. Aki túl kíváncsi, hamar megöregszik.” Azaz, aki a természet sötét mélységeit kutatja, az könnyen elvesztheti épp eszét, és akár az életét is. „A természet borzalmain senki sem teheti túl magát – legföljebb nem beszél róluk.” – írja Marie-Louise von Franz a mese elemzésében.
Természeti, ösztönös lényként az ember is elképesztő szadista tettekre képes. Megdöbbentő szociálpszichológiai kísérletek bizonyították, hogy az egészséges lelkületű embereknek is van pusztító oldaluk. Változatos kegyetlenséggel képesek kínozni egymást a hétköznapokban teljesen szelídnek mutatkozó felnőttek.
Nem érték ma az együttérzés. Az iskolákban nem jutalmazzák az érzelmi intelligenciát. A rideg tudományosság, az érzelemmentes logikai képesség önkényuralmát éljük. A szélsőségesen patriarchális értékrend gyengeségnek tartja az együttérzést és hisztériának az érzelmek kifejezését. Újabb atomerőművek épülnek, mert a Földanya jólléte mit sem számít az azonnali anyagi haszon reményében. Ugyan úgy kínozza az emberiség az állatokat, mint az embertársait.
Én azt gondolom, hogy bár a természet sötét mélységeiben borzalmas kegyetlenségek vannak, az öntudatra ébredt embereknek tisztelniük kell az életet.
Az Amazon folyó mentén élő Swa törzs a női és férfi minőségek egészséges egyensúlya szerint él. Amikor a nők úgy ítélik meg, hogy a férfiak elég fát vágtak ki a házak építéséhez és elég vadat ejtettek el, azaz a természettől eleget vettek el a saját törzsük javára, akkor azt mondják: ÁLLJ, ELÉG. Amikor a nők erőszakkal találkoznak, azt mondják: ÁLLJ, ELÉG. A férfiak pedig hallgatnak rájuk.
A Swa törzs tagjai azt kérdezik a modern városok lakóitól: Miért élnek nálatok nők? Miért nem mondják azt a nők, hogy „állj”? És a férfiak miért nem hallgatnak rájuk?
Mit tegyünk, hogy ne szakadjon darabokra a szívünk, amikor kegyetlenséggel találkozunk? Idézzük fel Shantideva imáját!
“Legyek védtelenek védelmezője, Vezetője útrakelteknek;
A vízen átkelni készülőknek Legyek híd, ladik, hajó.
Legyek sziget partot keresőknek, Lámpás annak, ki fényre vágy;
Pihenést áhítóknak ágy, Cselédje annak, kinek szolga kell.
Mint a föld s a mindent átható elemek, Kitartón mint a nem változó tér,
Végtelen számú élőlény részére Legyek az, mi életet biztosít.
Így a teret betöltő Számtalan lény számára Legyek élet forrása Míg a szenvedésen nem jutnak túl.
Tested hajó – így tekintsd – Jövés-menés járműve;
És, hogy teljesíthesd minden lény javát, Elmédhez hű testté alakítsd.”
(Santidéva. A bódhiszattva ösvény. Buddhista Meditáció Központ, 2001)