Élt egyszer egy lány a szüleivel egy kedves kis erdei házikóban. Egy napon molnár édesapja meggondolatlan alkut kötött az ördöggel. Neki ígérte a lányát. Az ördög azonban hiába jött el érte, a teremtés olyan csodálatosan tiszta volt, hogy a gonosz nem tudta megérinteni. Dühében ráparancsolt a molnárra, hogy vágja le a lány mindkét kezét. Az egyezséghez tartva magát, a molnár egy ezüstélű fejszével lemetszette szeretett lányának mind a két kezét!
A levágott kezű lány meséje szépítés nélkül, kegyetlen őszinteséggel mutatja be, hogyan metszi le a nők önértékelését a szélsőségesen patriarchális társadalom. Számomra az az igazán hátborzongató a történetben, hogy a lány beleegyezik a csonkításba, ugyanis így szól: „Tégy, ahogy tenned kell, a gyermeked vagyok.”
A kezeinkkel ölelünk és eszünk, alkotunk, vezetünk, simogatunk, elengedünk, mosakszunk, írjuk le gondolatainkat. Képzeld csak el, milyen kiszolgáltatott lennél kezek nélkül! És hányszor, de hányszor próbálják levágni őket… a szárnyainkat! Vajon miért egyezünk bele, hogy bárki is korlátozza szabad önkifejezésünket, kétségbe vonja tudásunkat és képességeinket, vagy arra kényszerítsen, hogy visszafogjuk az erőnket? Azért, mert belül is megszólal egy pusztító hang. Ezt az ezüstfejszés hangot nevezzük imposztor szindrómának.
Az a nő, akinek az önértékelését az imposztor szindróma határozza meg, nem ismeri el saját teljesítményét és az elért eredményeit. Attól fél, hogy egy napon lelepleződik, és kiderül róla, hogy a képességeit mások túlbecsülték, a sikereit csak a szerencséjének köszönheti. Az imposztor szindróma nem kíméli még a legsikeresebb, legokosabb, legszebb nőket sem.
Ez a megcsonkító hang szólal meg, amikor azt mondod magadnak, hogy:
„Nem vagyok elég jó.”
„Nem vagyok elég képzett ehhez a munkához.”
„Bár kiszolgáltatott vagyok a főnökömnek, egyedül nem tudnék megállni a lábamon / úgysem találnék jobb munkahelyet az én képességeimmel.”
„Igaz, hogy a párom nem bánik velem szépen, de úgy érzem, nem találnék jobbat nála. Nem vagyok elég szép, nőies, csinos.”
„Jó volna megmutatni a világnak az alkotásaimat– de úgysem kíváncsi ezekre a bénaságokra senki.”
„Nem kérhetek fizetésemelést. Nem ér annyit a munkám.”
A mese azt is megmutatja, mit tehetsz a külső és belső ezüst fejszések ellen. Haladj bátran az utadon! Mutasd meg magad! Mondd el a gondolataidat! Tarts meg az előadást! Menj el az állás interjúra! Szólíts meg azt a bizonyos férfit! Érezd, micsoda erő van a karjaidban: amikor ölelsz, amikor főzöl, amikor csecsemőt tartasz a kezedben, amikor utat mutatsz!
Te hogyan lépsz túl a visszahúzó, imposztorsággal vádoló hangokon? Írd meg nekünk a gondolataidat, tapasztalataidat!
Tetszett ez az írás? Szívesen értesülnél elsőként a legújabb blogbejegyzésekről és programokról? Akkor iratkozz fel a Budoár hírlevélre! Küldd el minden nő ismerősödnek ezt a bejegyzést, akinek szüksége lehet egy kis gondoskodásra!
Nagyon sziven utott ez az iras. Magas pozicioban vagyok, es az egyetlen no a munkahelyemen vezeto allasban. Minden nap, minden megbeszelesen rettegek, hogy “rajonnek”, hogy nem vagyok eleg jo, nem vagyok eleg kepzett, es csak a szerencsenek koszonhetem, hogy eljutottam ebbe a pozicioba, pedig az is igaz, hogy kemenyen dolgoztam, es dolgozom mindennap, hogy jol teljesitsek. A ferjem szerint abszurd, hogy azt gondolom, hogy nem erdemlem meg a mostani helyzetemet, es en megis nap-mint-nap igy kelek es igy fekszem. Manapsag nem is divatos dolog megmutatni a seruleknysegunket, vagy a ketsegeinket meg mas no tarsainknak sem. Azt hiszem, ez a legnehezebb. Ha errol probalok beszelni a baratnoimmel, akkor kinevetnek, es azt mondjak, hogy hisztizem, meg hogy jo dolgomban nem tudom, hogy hova legyek, ugyhogy inkabb nem mondom, csak mosolyt eroltetve hummogok, es bologatok, ha a munkamrol van szo. Barcsak jobban el tudnank fogadni magunkat, es barcsak kepesek lennenk elfogadni masokat is meg, ha kiderul, hogy esendoek.
Kriszti, a szívemből beszélsz! A női közösség megtartó ereje nagyon fontos az életünkben, és hozzá tartozik egymás elfogadása, és a sérülékenységének átölelése. Ígérem, hogy még ezen a héten írok egy hosszabb bejegyzést az imposztor szindrómáról. Megadok majd hivatkozásokat is. Ezt meg tudod majd mutatni a barátnőidnek!
Azt gondolom, hogy az imposztorság része annak az érzésünknek, hogy “nem vagyok elég”. Sokat tudunk tenni azért, hogy a szeretteinkkel azt érzékeltessük: “elég vagy”.