Ma egymás után érkeztek hozzám konzultációra a kilátástalan, elkeseredett, belefáradt nők és férfiak. Nehéz volt hallgatnom a fájdalmakat, félelmeket, nehéz sorsokat.
Egészen addig, amíg a délután közepén az ajtóban megjelent édesanyjával, szinte tetőtől talpig rózsaszínbe öltözve a cserfes ötéves Nati. Két rajzát lobogtatta, amiket nekem hozott. „Szerintem ez cukibb.” – mutatott rá az egyikre. Szerintem mind a kettő nagyon cuki volt.
Anyukája ölében ült, és képeskönyvet nézegetett, miközben anyukájával a kislány már gyógyuló testi betegségéről beszélgettünk. Nati nagyon jól szórakozott a képeken, mesélt róluk, találgatta, hogy mit ábrázolhatnak. Elengedte a képzeletét és hangosan kacagott azon, amit belelátott egy-egy képbe. A kislány nevetése minket is elragadott. Ő pedig élvezte, hogy szórakoztat minket, ezért egyre csak fokozta a hangulatot. Tele szájjal nevetett és vidáman ismételgette a … hát igen… az idétlenségeket.
Eszembe jutottak szüleim szavai: „Ne idétlenkedj!” – amivel igyekeztek véget vetni a talán túlzásba vitt bolondozásomnak. Natit látva fogalmazódott meg bennem: „Igenis idétlenkedj!”. Mert mindannyiunknak minden nap szüksége van a szívből jövő nevetésre, ami rázza a hasunkat, és ami elfeledteti velünk minden fájdalmunkat.
Tetszett ez az írás? Szívesen értesülnél elsőként a legújabb blogbejegyzésekről és programokról? Akkor iratkozz fel a Budoár hírlevélre! Küldd el minden nő ismerősödnek ezt a bejegyzést, akinek szüksége lehet támogatásra!