„A gyerekek nem tisztelik a felnőtteket!” – hallom sok szülőtől és pedagógustól. Sajnos a leggyakrabban úgy szeretnék a nevelők helyreállítani a tiszteletet, hogy büntetik, megalázzák, szidják a gyereket. Esetleg kiabálnak vele vagy rávernek egyet. Ezek a hatalmi elven alapuló módszerek – hála az égnek – egyre kevésbé hozzák a kívánt eredményt. (Nem kívánt eredményük lesz: szorongó és agresszív gyerekek.)
A gyerekek elsősorban nem a fenyegetésből és nem is a büntetésből tanulnak. Hanem utánoznak. Figyelik a társaik viselkedését és másolják őket. Az elsődleges minta azonban minden gyerek számára a saját családja. Az a családi rendszer, amiben nevelkedik.
Ha a gyerek nem tiszteli a felnőtteket, a kortársait, az élőlényeket – és bántja őket tettlegesen vagy szavakkal, akkor érdemes végiggondolni:
• A gyereket nevelő felnőttek (szülők, családtagok, pedagógusok) tisztelik egymást? Tisztelik egymás határait, igényeit, szükségleteit? Meghallgatják egymást? Tudnak ítélkezés nélkül beszélni egymással? Vagy szidják a másikat, kiabálnak és igyekeznek a másikat lenyomni?
• A gyereket nevelő felnőttek tisztelik-e saját magukat?
Ahhoz, hogy a gyerek (akár fiú akár lány) tisztelettel bánjon az emberekkel, ahhoz elengedhetetlen, hogy ilyen példát lásson maga körül. Az a felnőtt, aki kiabál és fenyegetőzik, és esetleg hagyja, hogy a gyerekek egymást megverjék (mert ő nem üthet oda), el sem tudom képzelni hogyan várja, hogy tiszteletet kapjon. Miért kapna? Mert ő a hatalmasabb, az agresszívabb?
Ma egy édesanyával elgondolkodtunk azon, hogyan tudna ő a kamaszodó fiának megfelelő példát mutatni. Elsősorban az apa (és más közeli férfiak) dolga lenne a fiút férfivá avatni – azaz megtanítani a férfias viselkedésre. Hogyan lehet egy anya megfelelő minta a serdülő fiú számára?
Az anya egy nagyon fontos lépést tud tenni: elkezdi tisztelni saját magát. Biztosnak kell lennie abban, hogy bizonyos bántó viselkedéseket nem tűr el. Nem hallgatja végig, amikor a volt férje kiabál vele. Határokat szab. Nem engedi, hogy a feje tetején ugráljanak.
És nem csak akkor mutatja meg a határait, amikor már nem bírja tovább. Szíve mélyén érzi, hogy ő egy értékes ember, aki megérdemli, hogy tisztelettel bánjanak vele. És ő is szem előtt tartja a másik ember jogait.
Akit a hatalom elvű nevelési módszerekkel lenyomnak, az az ember értéktelennek fogja érezni magát. Akinek nem lehet szava, nem lehet véleménye, aki nem fontos. Márpedig aki önmagát értéktelennek érzi, az nem is bánik tisztelettel saját magával. Például kritizálja saját magát vagy hagyja, hogy mások kihasználják. És aki önmagával nem bánik tisztelettel, attól hogyan várhatnánk el, hogy másokat tiszteletben tartson?