Korán reggel, sötétben, hidegben, hóesésben indultam el dolgozni. Az autómon még nyári gumik voltak, a fűtés pedig nem működött. Nehezen láttam ki, mert az ablaktörlő maszatolta a hópelyheket. Mindezt az a körülmény nehezítette, hogy fűtés hányában folyton törölgetnem kellett a szélvédőről a párát.
Egy ideig bírtam. Az út felénél, úgy harminc perc elteltével már nagyon fáztam, és kezdett elegem lenni az egészből. Megpróbáltam optimista és hálás maradni. Azt mondogattam magamnak, hogy „Régen még az úrihölgyek is zötyögő, kényelmetlen kocsikban utaztak. Ahhoz képest óriási jólét, hogy autóval mehetek és még a zene is szól (hurrá, újra működik a rádió!).”
A csúszós erdei úton, majd a gyorsforgalmin sietve kellett haladnom. A testemben éreztem egy-egy csúszós kanyarnál vagy száguldó kamion mellett elhaladva az adrenalin löketet. Volt időm elmerengeni azon, hogy ezek a körülmények nem a finom női hormonjaim termelését segítik elő, hanem tesztoszteron, azaz férfi nemi hormon előállítására késztetik a testemet.
Már csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell bírnom. Hiszen már olyan sok mindent kibírtam az életemben. Igen ám, de nőként mennyit kell kibírnunk?
Ki kell-e bírni a menstruációs görcsöket? A szexet / vagy a szex hiányát?
Ki kell-e bírnunk, ha a főnökünk kislányként bánik velünk? Vagy arrogáns módon?
Ki kell- e bírnunk a megalázó orvosi beavatkozásokat? Vagy a végnélküli munkaórákat?
A nő ereje az örömében rejlik! Nem abban, hogy összeszorított foggal kibírja a körülményeit!
Te mit nem bírsz tovább? Oszd meg velünk a véleményed, tapasztalataidat!
Tetszett ez az írás? Szívesen értesülnél elsőként a legújabb blogbejegyzésekről és programokról? Akkor iratkozz fel a Budoár hírlevélre!
Köszönöm a cikket Kata!
Én már évek óta igyekszem úgy élni, hogy semmit ne kelljen kibírni. Rövid az élet ahhoz, hogy ne élvezzük minden percét. Persze nem könnyű, és átmenetileg lehetnek/vannak “kibírandó” dolgok, de nem engedem meg magamnak és másnak, hogy bántsanak, hogy ne tisztelettel beszéljenek velem. Én az orvosnál is “macerás” kliens vagyok, mert mindent tudni akarok és én dömntöm el, hogy milyen kezelésbe egyezem bele. Igyekszem annyit és úgy dolgozni, ahogyan az nekem jó – bár lehet, hogy ezzel más szemében lusta vagyok, de ez nem érdekel. Mindig van választásunk, mindig dönthetünk úgy, hogy valamit nem, vagy nem úgy csinálunk! Ha másra hárítjuk a felelősséget – akkor is mi döntöttünk úgy, hogy arra megyünk, legfeljebb nem akarjuk bevallani…
Arra bíztatok mindenkit, hogy vállalja fel saját magát, az igényeit, érzéseit, szükségleteit és álljon ki saját jól-létéért! Ha mi nem vesszük figyelembe saját szükségleteinket, akkor mások sem fogják!