A közösségből kitaszított ősember egyedül nem tudott boldogulni. Embertársak nélkül nem tudott életben maradni. A mai napig fut bennünk mélyen az a program (amit a hüllő agyunk irányít), hogy ne merjünk kilógni a sorból.
Akik úgy érzik, hogy nem tartoznak elfogadó emberi közösséghez, akik magányosak, sokkal nagyobb arányban halnak meg szív és érrendszeri betegségekben, mint azok, akiket szeretet és elfogadás vesz körül.
Az első ilyen közösség, ahova minden erőnkkel tartozni igyekszünk, a családunk. A kisgyerek – még ha lázad is – nem megy világgá, mert tudja, hogy a szülei nélkül életképtelen. A családi normák, elvárások idővel belső normákká és elvárásokká válnak.
Elképesztően nehéz a szívünk mélyén azt megélnünk és elfogadnunk, hogy a családunk (szüleink, testvéreink) nem látják meg, hogy kik is vagyunk valójában; nem támogatják az egyéniségünk kibontakozását; lehetetlen elvárásokat támasztanak, vagy elutasítanak. Igyekszünk valahogy mégis megfelelni, vagy küszködünk a belső kettősséggel: én a saját utamat szeretném járni, önmagamat szeretném kiteljesíteni, de ez a hozzám legközelebb állóknak nem tetszik.
Hosszú hosszú évekig dédelgetjük azt a gyermeki vágyunkat, hogy a szüleink majd egyszer ráeszmélnek arra, milyen nagyszerű gyermekeik is vagyunk, és meglátják a szépségeinket.
A várakozás és vágyakozás helyett tehetünk mást is. Megkeressük, megteremtjük a saját ’törzsünket’. Hogy olyan emberi közösséghez tartozhassunk, ahol elfogadnak, megértenek, meglátnak, biztatnak, támogatnak, és szeretnek.
Tetszett ez az írás? Szívesen értesülnél elsőként a legújabb blogbejegyzésekről és programokról? Akkor iratkozz fel a Budoár hírlevélre! Küldd el minden nő ismerősödnek ezt a bejegyzést, akinek szüksége lehet törődésre!
Ez az iras nagyon talalo a jelenlegi helyzetemre. Authenikusnak lenni, hunek maradni onmagamhoz, es ezzel egyutt kivivni a tiszteletet a csaladomtol, ha mar orommel nem is tudjak elfogadni az ovektol eltero velemenyeket. Par evvel ezelott jo messzire koltoztem (ertsd masik foldreszre), hogy a magam utjat jarhassam, hogy a sajat eletemet elhessem, de amikor az ember lanyanak gyereke lesz, akkor hiaba minden kilometer tavolsag, mert a korabbi fajdalmak-szuloi kontroll-nem megertes-stb egeszen kozelrol tamad, megpedig a sajat belsonkbol. Minden elkezd visszakoszonni, amit korabban elnyomtam, vagy ami elol elmenekultem. Hanyszor kapjunk magunkat azon, hogy az edesanyank vagy edesapank szavai az mi szavainkka valnak! Ugyhogy en ugy erzem, hogy csupan egy uj kozosseget teremteni onmagaban nem eleg, legalabbis nekem nem volt eleg. Az onismeret es a megbocsatas is kell. Ismerjem onmagamat es szeressem, hogy masok is szerethessenek. Es bocsassak meg a csaladomnak, tudva, hogy az o nem-elfogadasuk vagy elegedetlenseguk velem szemben nem az en lenyem resze, hanem az o problemaik tukre. Van egy konyv, ami nekem igazan segitett meglatni ezeket a dolgokat: Dr. Shefali Tsabary – The Awakened Family. Ha valaki olvassa ezt a kommentet, akinek ugyancsak nehezsegei vannak a csaladjaval, es elolvassa ezt a konyvet, akkor mar megerte, hogy kommenteltem. Tovabbi csodalatos napot kivanok mindenkinek!
Kedves Kriszti!
Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk a tapasztalataidat. Pont Dr. Shefali Tsabary könyvét olvasom, A tudatos szülő címmel. Ezt a könyvet is csak ajánlani tudom mindenkinek!
A közösség szerepét azért hangsúlyozom, mert találkozom olyan nőkkel, akiknek a lelke arra kéri őket, hogy járják a saját útjukat. Amikor azonban elindulnak, a külső és belső hangok igyekeznek visszahúzni őket. (Nekem is nagyon ismerős ez a dinamika 🙂 Ilyenkor tud segíteni a támogató közösség vagy egy szakember.
Köszönjük Kriszti!!