Könnyű elfogadnunk a másikat, amikor kedves, mosolyog, türelmes, megértő, és azt csinálja, amit kérünk tőle.
Nem kétlem, hogy szereted a családodat, gyermekeidet, férjedet, barátaidat. De tokkal, vonóval elfogadod-e őket úgy, ahogy vannak? Vagy szeretnéd őket valamiben megváltoztatni? Esetleg még minősíted is őket vagy ítélkezel felettük?
Mert Te tudod a legjobban, hogy mi a normális, elvárható viselkedés? És idegesít, vagy legalábbis bosszant, ha a másik nem úgy teszi a dolgát, ahogy azt Te helyesnek gondolod? Valójában az akaratodat igyekszel ráerőltetni a másikra, amikor jobban tudod mi a helyes, és ennek megfelelően elvárod, hogy változtasson a viselkedésén, érzésein, hozzáállásán. Mert ez Neked és szerinted így helyes. (Vagy bízol benne, hogy majd egy pszichológus beszél a fejével és jobb belátásra bírja.)
Mindenkinek vannak olyan megnyilvánulásai, amiket nem tudunk elfogadni és van olyan része, amivel nehezen tudunk kapcsolódni. Mindenkiben van valami nehezen elviselhető. Még ha az eszemmel meg is értem, hogy mit miért tesz a másik ember, a szívemnek nem tudom megmagyarázni, hogy fogadja is el.
Azt fogadjuk el legkevésbé a másikban, amit magunkban sem. Akkor akarjuk csak igazán megváltoztatni a másikat, amikor megnyilvánulásaival az érzelmi sebeinkben vájkál. Amikor azokat az érzéseket hozza bennünk felszínre, hogy: nem vagyok fontos, nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadható, észre sem vesznek, félek, tehetetlen vagyok, elutasítva érzem magam, nem értenek meg.
Ha a szeretteid viselkedése beletrafált az érzelmi sebeidbe, akkor ne őket akard megváltoztatni. Ez egy csodálatos tükör, hogy felismerd a tarka mintás ragtapasszal betapasztott érzelmi sebeidet és meggyógyítsd őket.
Tetszett ez az írás? Szívesen értesülnél elsőként a legújabb blogbejegyzésekről és programokról? Akkor iratkozz fel a Budoár hírlevélre! Küldd el minden nő ismerősödnek ezt a bejegyzést, akinek szüksége lehet támogatásra!