Minket, nőket arra tanítanak már kislány korunk óta, hogy legyünk jók. Ne szóljunk vissza, ne dühöngjünk, tegyünk meg mosolyogva mindent, amit kérnek tőlünk. És legfőképpen: ne legyünk vadak!
Ne hallgassunk ösztönös természetünkre, szorítsuk háttérbe testi szükségleteinket, feleljünk meg minden elvárásnak, helyezzük háttérbe a saját igényeinket, legyünk nyugodtak és kiegyensúlyozottak. „Ne hisztizz!” – mondják.
Igen ám, de akkor hogyan fejlődjünk? Ha azt várják tőlünk, hogy nyugodtan, széles mosollyal a szánkon álljunk a komfort zónánk kellős közepén, hogyan fogunk fejlődni? Amikor minden erő kicsúszik a kezünkből, megjelenik a depresszió, a pánik, a kimerültség. A fejlődéshez erő kell, vadság és bátorság. És hit önmagunkban!
Engem lenyűgöz az az elszántság, ahogy Istár a termékenység, a természet istennője áll az alvilág kapujában és dörömböl. Vad, buja, a nőiség ösztönös természetére hallgató istennő, aki tudja, hogy a fejlődéshez, az alvilág megjárásához és a megújuláshoz nagy elszántság szükséges.
„Hallod-e, te ajtónálló! Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével! Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével, bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát, lábbal taposom a zárat, úgy jutok a kapun túlra!” (fordította: Rákos Sándor)
Tetszett ez az írás? Szívesen értesülnél elsőként a legújabb blogbejegyzésekről és programokról? Akkor iratkozz fel a Budoár hírlevélre! Küldd el minden nő ismerősödnek ezt a bejegyzést, akinek szüksége lehet támogatásra!